Japán konyha

A – ma is ismert – japán konyhaművészet kezdetei elég jól behatárolhatóak. A középkorban a szigeteken éhínség pusztított, melyet a rossz és nehezen megművelhető termőföldek eredményeztek. A japánoknak nem volt más választásuk, mint, hogy újfajta élelmiszertermelési módok után nézzenek. Néhány bátor szerzetes útra kelt és tanulni indult a szomszédos Cathajba, ahol rengeteg hasznos dolgot sajátítottak el kínai barátaiktól.

Többek között azt, hogy létezik egy olyan növény, mely helyettesítheti a húsokat és a halat. Ez pedig nem más, mint a szója, vagy ahogyan ők nevezik a “földek húsa”. A japánok tehát nem röstelltek más nemzetektől, főleg a kínaiaktól tanulni, ám a tanultakat mindig sikerült saját ízlésük szerint átformálniuk. Így történt ez a marhahús esetében is. A történetírók szerint az első steak Japánban 1894-ben került az asztalra, méghozzá az amerikai főkonzul egyik fogadásán.

A japán emberek visszataszítónak találták, hogy oly jámbor állat, mint a marha eledellé váljon, ám a nyugatiak “szelíd” rábeszélésére (az ország kikötőit erőszakosan nyitották meg a világkereskedelem előtt) lassacskán felvették az étlapokra és amolyan japán módra, elkezdték készíteni. Az ún. “kobamarha” a legkeresettebb marhahús japánban, melynek különlegességét az adja, hogy az állatokat még életükben sörrel itatják és bőrüket olajjal kenegetik. A húst hajszálvékonyan szelik és csillagászati összegekért árulják.

Kínához hasonlóan Japánban is az egyik legfontosabb alapanyag a rizs. Természetesen nem véletlen ez a hasonlóság, hiszen a japánok i.e. 300 körül tanulták el a rizstermesztés tudományát. Japán földrajzi adottságait tekintve ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen a magas hegyek miatt csak igen kevés alkalmas földterület jutott rizstermesztésre. Éppen emiatt a rizs fogyasztása a XIX. század végéig csak a gazdagok kiváltsága volt. A rizs, mint a japánok legalapvetőbb tápláléka különleges jelentőséggel bír. A szigetek társadalmának felépítésében és jellemzőiben is tükröződik, hogy a fő táplálék megtermelése nem mindennapi erőfeszítéseket kívánt az emberektől. A rizsföldek rendben tartása és a jó termés érdekében kitűnően szervezett és fegyelmezett munkára volt szükség. A rizst leginkább üresen fogyasztják, minden étkezéskor külön tálkából. Ha más ételekkel összekeverik, akkor már más elnevezéssel illetik.

A japán konyhaművészet jellemzője, hogy az ételek többsége szinte nyersen kerül az asztalra. Hitük szerint, ha az istenek azt akarták volna, hogy főve vagy sütve együnk valamit, akkor úgy teremtették volna meg. Ilyen nyers étel például a már nálunk is jól ismert sushi, mely nyers halból, vagy garnélarákból és enyhén pácolt rizsből áll.

Ha fontossági sorrendet állítunk fel az étkezések között, akkor Japánban a vacsora áll az első helyen. A reggeli és az ebéd általában gyors és egyszerű ételekből áll, míg a vacsora többfogásos és minden szempontból igényesebb étkezés. A vacsora előtt elengedhetetlen legalább egy gyűszűnyi szakhé elfogyasztása, mely nem más, mint felmelegített rizsbor. A fogásokat japánban máshogyan kell értelmezni, mint mifelénk. A főfogás ismeretlen, inkább sokféle kisebb adag étel a jellemző, melyek közül az alacsony asztalnál térdelők kedvükre válogathatnak. Minden étkezés szerves része a tea, melyet minden alkalomkor szoktak fogyasztani, oly annyira, hogy az éttermekben ingyen kínálják a vendégeknek.

Ha a konyhaművészetről szólunk Japán esetében érdemes a tálalásról is szólnunk néhány szót. Japánul a tálalást “vosou”-nak mondják, mely magyarul annyit tesz: szépen felöltöztetni.

Forrás: www.gourmandnet.hu